"Nővérem, hát nem tudod? - kérdezett vissza Jonghje. /- Mit?/ - Én sem tudtam. Mindig is azt hittem, hogy a fák egyenesen állnak... Csak most jöttem rá, hogy valójában mind a két kezük a földbe gyökerezik. Nézd! Nézd csak meg! Hát nem megdöbbentő?" (részlet) Han Kang: Növényevő. Budapest, Jelenkor, 2017.

2016. július 18., hétfő

Jack London 100

Jack London bokszolói


Jack Londont visszatérően foglalkoztatta a személyes kihívások, párharcok sportváltozata, a boksz. Amerikában a múlt századfordulón már hatalmas közönség előtt zajlottak a mérkőzések, előbb kocsmai hodályokban, később erre a célra épített csarnokokban, s hamarosan a legnagyobb üzletek – és legnagyobb csalások egyik terepe lett. A fogadási csalásokkal horribilis összegekhez jutottak a közvetítők, az edzők és persze az ökölvívók is. A viszolyogtató ellentmondás a tiszta küzdelem, ész és erő, illetve mindezek megcsúfolása, a hamis cirkusz között az író egyik meghatározó témájába vágott: az erkölcs, a szolidaritás kötelmeivel párosuló természeti adottságok szembe kerülnek a gátlástalan érvényesülés gyakorlatával. A világ tehát hazugságokra rendezkedik be, az aljasság szokásaira, az apró, emberközi gesztusokban éppúgy, mint a megaüzletekben.

Egy ritkábban emlegetett, 1913-as kisregényében Jack London „a hegyekből jött fiú” bajnoki történetét írja meg. Magyar fordításban A profi címen ismerjük inkább, noha az eredeti cím, A vadállat  (The Abysmal Brute) kifejezőbb: épp a „vad”, a piszkos törvényeket nem ismerő ifjabb Pat Glendon (egy önkéntes száműzetésbe vonult egykori nagy bokszoló zseniális fia) képviseli az erkölcsöt. Aki szabad idejében, két bunyó között Shakespeare-szonetteket olvas… Igen, A profiban London meglehetősen harsány eszközökkel dolgozik, és a mű jelentősége inkább abban a hatásában mérhető, amellyel megteremtette a hollywoodi sportkarrier-filmek műfaját, egészen a Rocky sorozatáig, de a pontosan fölismert drámai helyzet a nagy íróra vall.

Makulátlan remekmű, a világirodalom egyik legszebb novellája viszont A mexikói. Főhőse, Rivera igazi amatőr az osztozkodó profi bokszolók között, de jöttment, gyanús alak az 1910-ben kitört mexikói forradalom harcosai közt is. Csak önmaga elveihez hű, társtalan ember, aki föltűnés nélkül képes a legnagyobb áldozatra. Jellemrajza, históriájának a huszadik századi amerikai prózát megelőlegző tárgyias előadása, s nem utolsó sorban a sorsdöntő bokszmeccs leírása felejthetetlen.

„A mexikói fiú leült az egyik sarokba, és várakozott. A percek lassan vánszorogtak. Danny váratta. Régi trükk volt ez már, de fiatal, kezdő öklözőkre mindig hatott. Ott üldögélve begyulladtak, mikor szembekerültek saját szorongásukkal és az érzéketlen, dohányfüstöt árasztó közönséggel. De most nem vált be a trükk. Roberts igazat mondott. Riverának nem volt gyenge pontja. Bár finomabban egybehangolt, feszültebb idegei voltak, mint itt bárkinek, nem idegeskedett. Nem hatott rá a várható vereség tudata, míg ott ült a sarokban. Segédei idegesek voltak, és hozzá gringók. Meg sötét alakok is ráadásul – a profi sport piszkos, becstelen, éhenkórász söpredéke, akik biztosra vették, hogy a vesztes oldalon vannak.
   – Hát aztán vigyázz ám! -- intette Pók Hagerty, aki az első segédje volt. – Tarts ki, ameddig csak bírod, Kelly azt üzeni. Ha rögtön lefekszel, az újságok megírják, hogy megint vacak meccs volt, és még jobban bemocskítják a Los Angeles-i bokszolást.
  Mindez nem volt túlságosan biztató. Rivera azonban nem törődött vele. Megvetette a profi bokszolást. A gyűlölt gringók gyűlölt szórakozása. Őcsak azért csöppent bele, mások pofozóembereként, edzéseken, mert éhezett. Az, hogy ragyogó tehetsége volt hozzá, nem számított. Gyűlölte. Sose pénzért mérkőzött, csak amióta a Juntához került. Könnyen jött a pénz. Nem ő volt az első emberfia, aki szépen haladt előre pályáján, amelyet megvetett.
  Nem tépelődött sokat. Azt tudta, hogy meg kell nyernie ezt a meccset. Más eredmény nem is lehetséges. Hiszen az ő háta mögött, hitét táplálva, hatalmasabb erők állnak, mintsem azt a zsúfolt nézőtéren bárki is álmodni merné. Danny Ward pénzért dolgozik, s a könnyebb életért, amit a pénz jelent. Rivera céljai azonban ott égtek a lelkében – lángoló és rémes látomások, melyeket tágra nyílt szemmel, a szorító sarkában üldögélve s ravasz ellenfelére várva, olyan tisztán látott, ahogy átélte őket.”
 (Vajda Miklós fordítása)







2016. július 17., vasárnap

Garaczi 60

 A villa és a kés

A villa és a kés
gondoltak egyet, és
olajra léptek ők,
nagystílű törtetők,

többre vágynak annál,
mint a merőkannál,
s a többi konyhacucc:
élsz, aztán gallyra jutsz.

Futottak, kéz a kéz,
kiált a villa most,
elérjük, édes kés,
a sárga villamost?

És jött az ellenőr,
orcáján ollan orr!
De semmi rettegés:
megkené őt a kés.

A hídon szellő fútt,
a kés zsebébe nyúlt:

jegygyűrű, drágakős!
Szeretlek, drága kés!

S leültek, kéz a kéz
a villa és a kés,
megpihentek ketten
a Margitszigetten.

Azóta élnek ott-
hagyván csapot-papot,
beérve oly kevéssel,
beéri villa késsel,

sétálnak andalogva,
néznek egymásra lopva.
Turkálni ételekbe:
Istenem, csak azt ne!

Úgy hívták őket, ez fájt
a legjobban, hogy eszcájg!
És a konyharuha
durva volt, nem puha.

Úszkáltak egész héten
a mosogatólében,
róluk a zsírt nyalta
érdes nyelvű macska.

Poklok lidérces pokla,
a hagymaszagú konyha
tőlük messze elmaradt.
Te drága kis falat,

szól kés, és szól a villa,
két szerelmes trilla,
a randiról el ne késs,
cseng-bong villa és kés,

tölgyfáknak rejtekén,
Palatín’ gyér gyepén
így élnek, kéz a kézbe
villa és a késke,

megbújnak a Nagyszálló
halljában – na, helló!

(A vers megjelent: a 2000 című folyóirat 2005. 10. számában és a Plazmabál című kötetben, 2016-ban a Magvető Kiadónál.


"Azt hihetjük, hogy Garaczinak lenni könnyű.

Garaczi könnyű kézzel ír, akármit. Fogja magát (gondol egyet), verset ír, prózát, drámát. Mulatságos, érdekes, könnyű: megy neki, csak odarakja, megvan. Nagyon hagyományos felállás: ő mesél, mi meg élvezzük (biztosan van, aki bosszankodik), és erre az időre elhisszük, hogy ez az irodalom.

Garaczi ravasz, tréfamester, nagy selyma: a virtuozitást könnyedségnek álcázza, bensőséges, jó viszonyt hitet el velünk, hogy a rémületes dolgokat (is) elmondja, megállíthatatlanul és viccesen meséli az apró történeteket, miközben nem érzi ám magát olyan fene jól. Talán merő udvariasságból: szeretné, ha jól éreznénk magunkat, még ha okunk sincs rá, még ha közben olyasmiről értesülünk is – észrevétlenül, alig tudatosítva –, ami nem is olyan szívderítő."

(Kálmán C. György: Garaczi László 60 éves. (részlet) In: ÉS. 2016. július 15.)