"Nővérem, hát nem tudod? - kérdezett vissza Jonghje. /- Mit?/ - Én sem tudtam. Mindig is azt hittem, hogy a fák egyenesen állnak... Csak most jöttem rá, hogy valójában mind a két kezük a földbe gyökerezik. Nézd! Nézd csak meg! Hát nem megdöbbentő?" (részlet) Han Kang: Növényevő. Budapest, Jelenkor, 2017.

2016. június 14., kedd

Jack London 100

Jack London ma, nem kétséges, a közel-keleti hadszíntéren kóborolna, és a Földközi-tengerre szállva végighajózná a menekülők útvonalait. Az ország-világ járó író, aki egészen vérre menő küzdelmet vívott azért, hogy jelen lehessen az 1904-5-ös orosz-japán háború frontjain, s korábban haditudósítóként indult Dél-Afrikába, az angol-búr háborúba is, lázas kíváncsisággal kereste azokat a helyszíneket, ahol az élet „töményen” zajlott. Így ment az aranyásók közé, és ezért döntött úgy, hogy a végül meghiúsult afrikai út helyett 1903-ban beleveti magát London irdatlan szegénynegyedeibe. Álruhát öltött, elvegyült – és élményei nyomán megszületett a világirodalom egyik legjelentősebb szociografikus kötete, A mélység lakói. A világot még mindig uraló brit birodalom szívében láthatta a nyomorgó, éhező családokat, a hajléktalanok tömegét, a betegség és prostitúció tizedelte fiatalok kallódását, hallhatta sorra a kilátástalanság történeteit. A könyv Jack London látlelete, a szolidaritás tanúsága.

(részlet a könyvből)

„Amikor a megélhetés annyira bizonytalan, és oly kevés a boldog élet reménye, akkor nagyon olcsó az élet, és mindennapos az öngyilkosság. Annyira mindennapos, hogy nincs újság, amelyben ne olvashatnánk róla, és az öngyilkossági kísérlet annyira megszokott valami a rendőrség előtt, mint akár az italos fővel elkövetett közcsendháborítás, és ugyanolyan gyorsan el is intézik.
Emlékszem egy ilyen esetre a themsei rendőrbíróságon. Mindig büszke voltam arra, hogy jó szemem, jó fülem van, és hogy elég jól meg tudom különböztetni a dolgokat és az embereket. De bevallom, hogy amint ott álltam a tárgyalóteremben, megzavarodtam félig-meddig azon a bámulatos gyorsaságon, amellyel verekedők, közcsendháborítók, csavargók, tolvajok, hamiskártyások és utcai nők átmennek az igazság gépezetén. A terem közepén álló emelvényre, mint valami nagy áradat, úgy hömpölygött föl egymásután a sok férfi, nő és gyermek, és mint valami még nagyobb áradat, úgy zúgott le rájuk az ítélet a bíró ajkairól.
Így történt, hogy még javában eltűnődtem annak az alkalmi tolvajnak a védekezésén, aki munkaképtelenségére és arra hivatkozott, hogy nem tudta másként eltartani a feleségét és a gyermekeit, és aki egyévi kényszermunkát kapott, amikor máris egy fiatal, húszévesnek látszó ember jelent meg a vádlottak padján: Alfred Freeman, még eszemben van a neve. Azután egy hatalmas, derék asszony bukkant föl a tanúk oldalán, és elkezdte vallomását. Megtudtam, hogy egy zsilipőrnek a felesége. Éjszaka nagy loccsanást hallott, odarohan a zsilip széléhez és a foglyot, a fiát a vízben találta.
Az asszonyról a fiúra fordítottam a tekintetemet. Szóval öngyilkossági kísérlet miatt állították a bíróság elé. A fiú ott állt kábultan, jelentéktelenül, szép barna haja csapzottan hullt a homlokába, megviselt és sovány arcában volt még valami gyerekes vonás.
– Igen, uram – folytatta a zsilipőr felesége –, akárhogy is erőlködtem, hogy kihúzzam, mindig visszacsúszott. Utoljára segítségért kiabáltam, amire odajött néhány munkás, így azután sikerült nagy nehezen kihúznunk a vízből és átadnunk a rendőrnek.
A bíró szerencsét kívánt az asszonynak testi erejéhez, amire a hallgatóság nevetésben tört ki; én azonban csak ezt a fiút láttam magam előtt a halál küszöbén, amikor erőnek erejével meg akar halni, és ebben semmi sem volt nevetséges.
A második tanú, egy férfi, fölsorolta a fiú jó tulajdonságait, és mint volt munkáltatója, enyhítő körülményekre hivatkozott. Alfred jó fiú volt, de azután odahaza mindenféle anyagi bajuk támadt. Az anyja megbetegedett, és akkor neki magának kellett kínlódnia, amíg szintén munkaképtelenné nem vált. A maga kedvező megvilágítására hozzátette még a mester, hogy csak akkor küldte el, amikor már semmi hasznát sem lehetett venni.
– Van-e valami mondanivalója? – fordult a bíró hirtelen a fiú felé.
A fiú, aki még mindig egészen kábultan ült a vádlottak padján, motyogni kezdett valamit.
– Mit beszélsz? Fogházőr, hallgassa csak meg! – kérdezte a bíró még egyszer türelmetlenül.
A fogházőr odahajtotta fejét a fiú szájához, azután hangosan jelentette:
– Azt mondja, nagyságos bíró úr, hogy nagyon sajnálja.
– A tárgyalást elnapolom – jelentette ki a bíró, s azzal, a két tanú megesketése után, át is tért a következő esetre. A fiú pedig még mindig kábán és gyámoltalanul ment kifelé a fogházőrrel. Az egész nem tartott tovább öt percnél, és már ott is állt a bíró előtt a következő két vádlott, akik mindent elkövettek, hogy egymásra hárítsák egy mindössze talán tíz cent értékű horgászbot elorzásának a bűnét.
De meghalni sem könnyű.
Fokozza még a szerencsétlenségüket, hogy ezek a szegény emberek nem tudják, mint vessenek véget életüknek, és kétszer, háromszor is megpróbálkoznak vele, amíg végre célt érnek. Természetesen ez rengeteg munkát ad a rendőrségnek. Néha azonban mégis elég nyíltan beszél a hatóság, és a nem sikerült kísérlet fölötti méltatlankodásának ad hangot. Így R. S., az S. B.-i bíróság elnöke megmondta a napokban Ann Woodnak, aki a csatornába ugrott és úgy akart véget vetni életének, hogy ügyesebb is lehetett volna.

– Ha már mindenáron meg akarta tenni, miért nem végezte ügyesebben? – kérdezte tőle méltatlankodva. – Egészen belefulladhatott volna a vízbe, ahelyett, hogy így csak a terhünkre van.”





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése