"A déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna." (Hamvas Béla: A babérligetkönyv. részlet)

2016. július 18., hétfő

Jack London 100

Jack London bokszolói

Jack Londont visszatérően foglalkoztatta a személyes kihívások, párharcok sportváltozata, a boksz. Amerikában a múlt századfordulón már hatalmas közönség előtt zajlottak a mérkőzések, előbb kocsmai hodályokban, később erre a célra épített csarnokokban, s hamarosan a legnagyobb üzletek – és legnagyobb csalások egyik terepe lett. A fogadási csalásokkal horribilis összegekhez jutottak a közvetítők, az edzők és persze az ökölvívók is. A viszolyogtató ellentmondás a tiszta küzdelem, ész és erő, illetve mindezek megcsúfolása, a hamis cirkusz között az író egyik meghatározó témájába vágott: az erkölcs, a szolidaritás kötelmeivel párosuló természeti adottságok szembe kerülnek a gátlástalan érvényesülés gyakorlatával. A világ tehát hazugságokra rendezkedik be, az aljasság szokásaira, az apró, emberközi gesztusokban éppúgy, mint a megaüzletekben.

Egy ritkábban emlegetett, 1913-as kisregényében Jack London „a hegyekből jött fiú” bajnoki történetét írja meg. Magyar fordításban A profi címen ismerjük inkább, noha az eredeti cím, A vadállat  (The Abysmal Brute) kifejezőbb: épp a „vad”, a piszkos törvényeket nem ismerő ifjabb Pat Glendon (egy önkéntes száműzetésbe vonult egykori nagy bokszoló zseniális fia) képviseli az erkölcsöt. Aki szabad idejében, két bunyó között Shakespeare-szonetteket olvas… Igen, A profiban London meglehetősen harsány eszközökkel dolgozik, és a mű jelentősége inkább abban a hatásában mérhető, amellyel megteremtette a hollywoodi sportkarrier-filmek műfaját, egészen a Rocky sorozatáig, de a pontosan fölismert drámai helyzet a nagy íróra vall.

Makulátlan remekmű, a világirodalom egyik legszebb novellája viszont A mexikói. Főhőse, Rivera igazi amatőr az osztozkodó profi bokszolók között, de jöttment, gyanús alak az 1910-ben kitört mexikói forradalom harcosai közt is. Csak önmaga elveihez hű, társtalan ember, aki föltűnés nélkül képes a legnagyobb áldozatra. Jellemrajza, históriájának a huszadik századi amerikai prózát megelőlegző tárgyias előadása, s nem utolsó sorban a sorsdöntő bokszmeccs leírása felejthetetlen.

„A mexikói fiú leült az egyik sarokba, és várakozott. A percek lassan vánszorogtak. Danny váratta. Régi trükk volt ez már, de fiatal, kezdő öklözőkre mindig hatott. Ott üldögélve begyulladtak, mikor szembekerültek saját szorongásukkal és az érzéketlen, dohányfüstöt árasztó közönséggel. De most nem vált be a trükk. Roberts igazat mondott. Riverának nem volt gyenge pontja. Bár finomabban egybehangolt, feszültebb idegei voltak, mint itt bárkinek, nem idegeskedett. Nem hatott rá a várható vereség tudata, míg ott ült a sarokban. Segédei idegesek voltak, és hozzá gringók. Meg sötét alakok is ráadásul – a profi sport piszkos, becstelen, éhenkórász söpredéke, akik biztosra vették, hogy a vesztes oldalon vannak.
   – Hát aztán vigyázz ám! -- intette Pók Hagerty, aki az első segédje volt. – Tarts ki, ameddig csak bírod, Kelly azt üzeni. Ha rögtön lefekszel, az újságok megírják, hogy megint vacak meccs volt, és még jobban bemocskítják a Los Angeles-i bokszolást.
  Mindez nem volt túlságosan biztató. Rivera azonban nem törődött vele. Megvetette a profi bokszolást. A gyűlölt gringók gyűlölt szórakozása. Őcsak azért csöppent bele, mások pofozóembereként, edzéseken, mert éhezett. Az, hogy ragyogó tehetsége volt hozzá, nem számított. Gyűlölte. Sose pénzért mérkőzött, csak amióta a Juntához került. Könnyen jött a pénz. Nem ő volt az első emberfia, aki szépen haladt előre pályáján, amelyet megvetett.
  Nem tépelődött sokat. Azt tudta, hogy meg kell nyernie ezt a meccset. Más eredmény nem is lehetséges. Hiszen az ő háta mögött, hitét táplálva, hatalmasabb erők állnak, mintsem azt a zsúfolt nézőtéren bárki is álmodni merné. Danny Ward pénzért dolgozik, s a könnyebb életért, amit a pénz jelent. Rivera céljai azonban ott égtek a lelkében – lángoló és rémes látomások, melyeket tágra nyílt szemmel, a szorító sarkában üldögélve s ravasz ellenfelére várva, olyan tisztán látott, ahogy átélte őket.”
 (Vajda Miklós fordítása)







2016. június 22., szerda

foci és irodalom

Franciaországban zajlik a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság, a magyar válogatott már a nyolcaddöntőben van. A latin betűk olyan kortárs magyar írók munkáiból válogatott, amelynek témája, a foci.


„…Elég ledobni a trikókat kapufának. Vagy a táskákat. Ettől eddig a kapu. Egy többé-kevésbé sík terület, szerény eszközök. Bármilyen labda megfelel. Egy labda, olyan emberfej nagyságú. A friss bőr szaga. Kiteszi. Tedd ide. A labdát terelgetik. Kézzel nem. Kézzel nem nagy művészet, kézzel a lányok dobálják. Gömb és az ember, megunhatatlan mozgássorozatok. Támadás, csel, átadás. Szerel, véd. Valóban úszott a levegőben. Egy csel. Jól elemezhető, boldog szerkezetek. Ahogy elhozza két védő között, ezek a mozdulatok. A hálóba emel. Fölmegy, elfejeli, lelassítod és visszajátszod. A labda kifli-pályája negyven méteres átadásnál. Hallatlanul finom, szörnyű kemény. Durva. Lovagias. Elegáns és erőszakos. A csapatom, az enyimek, a mi városunk, haza, az utcánk, külön, az enyéim, ezek mi vagyunk. Hierarchia és munkamegosztás, tekintély és szolidaritás. Mindenki tudja, ki milyen, hogy mire lehet számítani. Hátra jön-e, ha kell. Olyan, ahogy játszik, úgy játszik, ahogy él. Ott van-e. Tudja-e, hogy ez nem vicc, ez futball, a játék nem vicc. Egy gól. Mindenki tudja, mi az. Mi értük el, bár inkább: de) ő rúgta be. Gólt értünk el, és az - nem túlzás – csodálatos: nem szórják, nem potyog. Ritkán esik gól, a gól: csoda.(…)"

Kukorelly Endre: A futball mint akarat és képzet
In: Kukorelly Endre: Napos terület
Budapest: Pesti Szalon, 1994.

A foci a huszadik század legnépszerűbb magyar sportja, irodalmunkat is kezdettől szenvedélyesen foglalkoztatja Karinthytól Mándy Ivánon át napjainkig. A magyar íróknak nemcsak témája, hanem kedvtelése is a foci. Évtizedekkel ezelőtt legendás íróválogatott alakult SzocReál néven, egyszerre utalva a korszak legnagyobb csapatára, a Reál Madridra és a hivatalos irodalmi kánonra, a szocialista realizmusra. Az új Magyar  Íróválogatott 1993-ban alakult, nemzetközi kupákban is jeleskednek.

A kortárs irodalom a legkülönbözőbb műfajokban játssza a futballt. Íme, néhányan a mezőnyből:

Darvasi László: A titokzatos világválogatott: a labdarúgás története
Budapest: Magvető, 2006.

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére
Budapest: Magvető, 2006.

Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából
Pozsony: Kalligram, 2015.

Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik
Budapest, Ab Ovo, 1995.

Kiss Ottó: Focisták kézikönyve (gyerekkönyv)
Budapest: Pozsonyi Pagony, 2012.

Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs: történetek a titkos magyar focikönyvből
Pozsony: Kalligram, 2012.

Lázár Ervin: Foci (képes mesekönyv)
Budapest: Móra, 2014.

Mándy Iván: A pálya szélén
Budapest: Magvető, 1963.

Sajó László: A futball ábécéje és más történetek
Budapest: Osiris, 2014. 

Tandori Dezső: Nagy gombfocikönyv: A Liverpool a Vízivárosban
Budapest: Móra, 1980.

Tizenegy dressz: focinovellák. Vál., szerk., utószót írta Tarján Tamás
Budapest: General Press, 1996.

Eső 2001/1., 2010/2., Foci-tematikus számok


"A pálya legunalmasabb, legcéltalanabb területe az öt és feles, és mégis. Csak kapukirúgásra szolgál, már arra se, hanyagul odadobják a labdát a környékére, mintha ott se lenne. Már ott sincs. Meg állítólag a kapusokat védi, nem igaz. Dögkeselyű csatárt az öt és feles nem állítja meg, a labdát a kapussal együtt a hálóig rugdalja, hogy a bíró is biztos legyen a dolgában. Gól. Az öt és felesnek semmi értelme, mégis itt van, itt lesz. És ha térdig ér a sár, a hó, az öt és felest letakarítják, bevetik fűrészporral, a drukkerek aggódva nézik. Az öt és feles a miénk. Misztériuma van, tudják a kapusok és a csatárok.
Szentély. Ott túl már a gól van. Ahhoz meg mi közünk. Véráztatta, kies vidék itt e, tudja a centerhalf, ő szokta orrba vágni a centert, szögletre várván. Mit nekem a tizenhatos vonala, mely perdöntő, a tizenegyes pont, mely előtt meghajol minden ítélet-végrehajtó! Még a korner köríve is izgalmasabb Tenálad, negyedkörív, fél gól, ámde nem. Szeretlek. Itt vagyok. Hon."
Sajó László: Nekifutás
In: Sajó László: Öt és feles
Budapest: Osiris, Magyar Narancs, 2008.

2016. június 14., kedd

Jack London 100

Jack London ma, nem kétséges, a közel-keleti hadszíntéren kóborolna, és a Földközi-tengerre szállva végighajózná a menekülők útvonalait. Az ország-világ járó író, aki egészen vérre menő küzdelmet vívott azért, hogy jelen lehessen az 1904-5-ös orosz-japán háború frontjain, s korábban haditudósítóként indult Dél-Afrikába, az angol-búr háborúba is, lázas kíváncsisággal kereste azokat a helyszíneket, ahol az élet „töményen” zajlott. Így ment az aranyásók közé, és ezért döntött úgy, hogy a végül meghiúsult afrikai út helyett 1903-ban beleveti magát London irdatlan szegénynegyedeibe. Álruhát öltött, elvegyült – és élményei nyomán megszületett a világirodalom egyik legjelentősebb szociografikus kötete, A mélység lakói. A világot még mindig uraló brit birodalom szívében láthatta a nyomorgó, éhező családokat, a hajléktalanok tömegét, a betegség és prostitúció tizedelte fiatalok kallódását, hallhatta sorra a kilátástalanság történeteit. A könyv Jack London látlelete, a szolidaritás tanúsága.

(részlet a könyvből)

„Amikor a megélhetés annyira bizonytalan, és oly kevés a boldog élet reménye, akkor nagyon olcsó az élet, és mindennapos az öngyilkosság. Annyira mindennapos, hogy nincs újság, amelyben ne olvashatnánk róla, és az öngyilkossági kísérlet annyira megszokott valami a rendőrség előtt, mint akár az italos fővel elkövetett közcsendháborítás, és ugyanolyan gyorsan el is intézik.
Emlékszem egy ilyen esetre a themsei rendőrbíróságon. Mindig büszke voltam arra, hogy jó szemem, jó fülem van, és hogy elég jól meg tudom különböztetni a dolgokat és az embereket. De bevallom, hogy amint ott álltam a tárgyalóteremben, megzavarodtam félig-meddig azon a bámulatos gyorsaságon, amellyel verekedők, közcsendháborítók, csavargók, tolvajok, hamiskártyások és utcai nők átmennek az igazság gépezetén. A terem közepén álló emelvényre, mint valami nagy áradat, úgy hömpölygött föl egymásután a sok férfi, nő és gyermek, és mint valami még nagyobb áradat, úgy zúgott le rájuk az ítélet a bíró ajkairól.
Így történt, hogy még javában eltűnődtem annak az alkalmi tolvajnak a védekezésén, aki munkaképtelenségére és arra hivatkozott, hogy nem tudta másként eltartani a feleségét és a gyermekeit, és aki egyévi kényszermunkát kapott, amikor máris egy fiatal, húszévesnek látszó ember jelent meg a vádlottak padján: Alfred Freeman, még eszemben van a neve. Azután egy hatalmas, derék asszony bukkant föl a tanúk oldalán, és elkezdte vallomását. Megtudtam, hogy egy zsilipőrnek a felesége. Éjszaka nagy loccsanást hallott, odarohan a zsilip széléhez és a foglyot, a fiát a vízben találta.
Az asszonyról a fiúra fordítottam a tekintetemet. Szóval öngyilkossági kísérlet miatt állították a bíróság elé. A fiú ott állt kábultan, jelentéktelenül, szép barna haja csapzottan hullt a homlokába, megviselt és sovány arcában volt még valami gyerekes vonás.
– Igen, uram – folytatta a zsilipőr felesége –, akárhogy is erőlködtem, hogy kihúzzam, mindig visszacsúszott. Utoljára segítségért kiabáltam, amire odajött néhány munkás, így azután sikerült nagy nehezen kihúznunk a vízből és átadnunk a rendőrnek.
A bíró szerencsét kívánt az asszonynak testi erejéhez, amire a hallgatóság nevetésben tört ki; én azonban csak ezt a fiút láttam magam előtt a halál küszöbén, amikor erőnek erejével meg akar halni, és ebben semmi sem volt nevetséges.
A második tanú, egy férfi, fölsorolta a fiú jó tulajdonságait, és mint volt munkáltatója, enyhítő körülményekre hivatkozott. Alfred jó fiú volt, de azután odahaza mindenféle anyagi bajuk támadt. Az anyja megbetegedett, és akkor neki magának kellett kínlódnia, amíg szintén munkaképtelenné nem vált. A maga kedvező megvilágítására hozzátette még a mester, hogy csak akkor küldte el, amikor már semmi hasznát sem lehetett venni.
– Van-e valami mondanivalója? – fordult a bíró hirtelen a fiú felé.
A fiú, aki még mindig egészen kábultan ült a vádlottak padján, motyogni kezdett valamit.
– Mit beszélsz? Fogházőr, hallgassa csak meg! – kérdezte a bíró még egyszer türelmetlenül.
A fogházőr odahajtotta fejét a fiú szájához, azután hangosan jelentette:
– Azt mondja, nagyságos bíró úr, hogy nagyon sajnálja.
– A tárgyalást elnapolom – jelentette ki a bíró, s azzal, a két tanú megesketése után, át is tért a következő esetre. A fiú pedig még mindig kábán és gyámoltalanul ment kifelé a fogházőrrel. Az egész nem tartott tovább öt percnél, és már ott is állt a bíró előtt a következő két vádlott, akik mindent elkövettek, hogy egymásra hárítsák egy mindössze talán tíz cent értékű horgászbot elorzásának a bűnét.
De meghalni sem könnyű.
Fokozza még a szerencsétlenségüket, hogy ezek a szegény emberek nem tudják, mint vessenek véget életüknek, és kétszer, háromszor is megpróbálkoznak vele, amíg végre célt érnek. Természetesen ez rengeteg munkát ad a rendőrségnek. Néha azonban mégis elég nyíltan beszél a hatóság, és a nem sikerült kísérlet fölötti méltatlankodásának ad hangot. Így R. S., az S. B.-i bíróság elnöke megmondta a napokban Ann Woodnak, aki a csatornába ugrott és úgy akart véget vetni életének, hogy ügyesebb is lehetett volna.

– Ha már mindenáron meg akarta tenni, miért nem végezte ügyesebben? – kérdezte tőle méltatlankodva. – Egészen belefulladhatott volna a vízbe, ahelyett, hogy így csak a terhünkre van.”





2016. május 25., szerda

Megjelent Nádasdy Ádám új Dante-fordítása

„Hogyne lenne fáradság hatszáz év múlva olvasni azt az írót, akit már életében kommentálni kellett? Korunk nemigen biztat erre a fáradságra. Nemcsak hírhedt irama s az Élet és a megélhetés mindig nehezebb küzdelmei veszik el az időt. Hanem újabb művészi kánonunk elvileg sem kedvez ennek a terhes, tudós, komplikált és komponált poézisnek. A szabad vers divatját éljük, s a mai ideológia spontán ömlő, őserejű, a tudattalan mélyeiből frissen és nyersen feltört művészetet kíván. De nem szabadna, hogy ez az új kánon – még ha minden igazát teljesen átéreznők is – Dante olvasásától elriasszon” írja Babits a Dante és a mai olvasó című tanulmányában 1929-ben, az Erdélyi Helikonban.


Az első ránk maradt magyar Dante-fordítás Döbrentei Gábor munkája 1806-ban, prózában. Több részletfordítás is készült (Ábrányi Emil, Gárdonyi Géza), az első teljes fordítás szerzője Szász Károly (1885-1899). A Színjáték legnagyobb, a mai napig olvasott, használt fordítása Babits Mihály nevéhez fűződik (Pokol 1913, Purgatórium 1921, Paradicsom 1923). A fordítás a „magyar nyelv diadala”, írta Kardos Tibor. A filológiai hűség sok helyen kárt szenvedett, ám „szép hűtlenségei” ellenére a fordítás sikerültnek mondható, olvashatjuk Rába György legendás tanulmányában, a Filológiai Közlönyben (1961, 1-2.). Az Isteni Színjáték újabb magyar nyelvre való átültetése közül kiemelkedik Weöres Sándor munkája, 1966-ban jelentette meg a Pokol első öt énekét. A Pokol kapujának híres felirata így hangzik a költő interpretálásában: „Belépő, ne reménykedj soha többé!”. Szabadi Sándor prózaváltozata 2004-ben jelent meg a Püski Kiadónál, Baranyi Ferenc Pokol-fordítása pedig 2012-ben a Tarandus Kiadó gondozásában.


(fotó: Litera)

Április 23-án a Könyvfesztiválon mutatták be Nádasdy Ádám új Dante Isteni színjáték fordítását. A különböző folyóiratokban már részleteket olvashattunk a készülő műből, Nádasdy többször adott interjút, s osztotta meg gondolatait a Színjáték fordításának kérdéseiről:

„Igyekeztem, amennyire lehet, szöveghű (vagy legalábbis gondolathű) lenni, mert Dante gondolkodását – és az egész középkori világképet, melynek enciklopédiája ez a mű– izgalmasnak és fontosnak tartom. Fő célom ezt közvetíteni, megismertetni az olvasóval a középkor tudásanyagát, műveltségét, hiedelmeit, vallási nézeteit. Azt gondolom: Danténak is ez volt a célja, tehát a tanítás, informálás, befolyásolás, és nem a szórakoztatás. Nem regény ez és nem lírai költemény, hanem a világnak és benne egy kornak igényes leírása. Sőt: mint a címe is mutatja, színdarabbal állunk szemben – mindenesetre a hossza, a megszólalók nagy száma, a leírások fontossága, és főleg a gondolati tartalom miatt nem a líraiság a fontos. Eposz, leginkább. Ha majd elkészülök s megjelenik, az oldalak alján bőséges lábjegyzetekkel igyekszem megmagyarázni, amit (és amennyit) ilyen terjedelemben lehet.”



 "Életünk útjának feléhez érve                                                      
sötét erdőben találtam magam,
mert elvétettem a helyes utat.
Jaj, fájdalmas dolog elmondani,
milyen volt az a tüskés, vad vadon
elfog a félsz, ha csak eszembe jut:
majdnem oly keserű, mint a halál!
De hogy beszámoljak a jóról is,
mit ott találtam, mindent elmesélek."
                                                     
(Pokol. Első ének. részlet, a Nádasdy-fordítás)



Még több Dantéról a Dante 750  bejegyzésünkben.

Emberek a csúcson. Könyvek a Mount Everestről

Neszmélyi Emil 2016. május 20-án első magyarként, Tibet felől, a hegymászók által jóval veszélyesebbnek ítélt útvonalon feljutott a Csomolungma csúcsára! Összeállításunkban a Mount Everest megmászásáról szóló könyvekből válogattunk! 


A Mount Everest, a világ legmagasabb hegye 8848, az újabb mérések szerint 8850 m. A tibetiek számára több ezer éve ismert és számon tartott Csomolungma (jelentése: a Föld legjóságosabb Istenasszonya), Mijolangszangma, az Öt Hosszúéletű Nővér egyikének lakóhelye Nepál és Tibet (ma kínai fennhatóság alatt) határán áll. A britek a Himalája trigonometriai méréseit 1852-ben fejezték be, s ekkor vált egyértelművé, hogy az addig Peak XV leltári számon azonosított csúcs a világ legmagasabb hegye. A nyugati világ nem elégedett meg a tibeti névvel, s a kutatást végző hadmérnök, Sir George Everest után a hegy Mount Everestként vonult be a köztudatba.


Az Everest-irodalom bemutatásának élére Roberto Mantovani: Hegymászók a világ tetején. Budapest, Gabo, 2001. című műve kínálkozik. Az osztrák Kurt Diemberger bevezetőjével ajánlott munka az 1990-es évek közepéig követi az Everest történetét. A könyv különleges archív fotókra épül, egyik legérdekesebb része az Akik feljutottak című fejezet, amelyben részletes kronológiai áttekintést kapunk a sikeres expedíciókról.

Az Everest megmérése csak az első állomás volt, de az expedíciók több évtizedig várattak magukra. A Dalai Láma 1920-ban megadta az engedélyt a tibeti beutazásra, s 1921. január 12-én induló első brit expedíció 5270 m-ig jutott, a következő évben a 7000 m-t is elérték különösebb felszerelés nélkül. De nem adták föl, 1924-ben újra visszatértek!
A csapat tagja volt egy lángoló tekintetű, Cambridge-ben végzett történelem tanár, George Leigh Mallory, a hegymászás történetének egyik legemblematikusabb alakja, aki „mászás közben egyedül csak rá jellemző mozgást produkált”. Társával, Andrew Irvine-nal 1924. június 8-án indított csúcstámadást a 8160 m-en lévő 6. táborból. Előttük Teddy Norton 8574 m magasságig jutott oxigénpalack nélkül. Malloryt feszítette a vágy: „Szinte kizárt… hogy én ne jussak fel a csúcsra; el nem tudom képzelni magam, amint dolgavégezetlenül kullogok lefelé” - írta Ruth-nak, a feleségének. A csapat geológusa 8451m-en még távcsővel látta őket, majd eltűntek, soha többé nem kerültek elő.

Két amerikai, Conrad Anker és David Roberts 1999-ben indult el az eltűnt hegymászók holttestének megkeresésére. Könyvükben - Conrad Anker- David Roberts: Mallory nyomában. Budapest, Park, 2000. - a két expedíció története párhuzamos, a holttestek keresése a heggyel való megküzdést is jelentette. 8160 m-en megtalálták Mallory tetemét: „Szinte vallásos élmény volt. Egyből azt gondoltam, hogy ez a hegymászás történetének egyik legnagyobb alakja. Térdre borultam, és útmutatásért imádkoztam. Útmutatásért esdekeltem, nehogy megszentségtelenítsem a helyet, ahol nyugszik” - írja Anker. 75 éve feküdt ott, a zsebében volt a szemüvege, ami azt jelentheti, hogy lefelé tartottak a hegyről és alkonyatkor érhette őket a baleset, de Mallory fényképezőgépe, ami bizonyíthatta volna az eredményt, nem került elő. A Mount Everest megmászásának páratlan alakja, aki társával a Hamletből és a Lear királyból olvasott fel a sátorban, a keleti Rongbuk-gleccser felfedezésével, ahonnan az Északi-nyereg (7000 m) könnyen megmászható, megtalálta a hegycsúcshoz vezető kulcsfontosságú útvonalat.

1924 után csendes évek következtek, a 30-as években indult expedíciók a földrajzi ismeretek bővítésére koncentráltak, s a háború ideje alatt feledésbe merült a hegy meghódításának még a gondolata is.
1949-ben Nepál megnyitotta határait, s a felderítetlen déli oldal nyitva állt. A siker már a levegőben volt (a dán Larsen felfedezte a Rongbuk völgybe való átjárót), s komoly verseny alakult ki a svájciak és a britek között, hogy ki hódítja meg végre a csúcsot, ráadásul az engedélyek idényenként csak egy csapatnak szóltak. Még 1935-ben egy brit expedícióban a serpák csoportjához csatlakozott egy 20 éves nepáli fiatalember, Tenzing Norgay, aki 1952-ben a svájci Lambert-rel a Délkeleti-gerincen 8600 méterig jutott. 
1953-ban a britek biztosra akartak menni, Erzsébet királynő trónra lépésének évében az Everest csúcsára is fel akarták tenni a koronát. Az expedíció megszervezését egy brit katonatisztre, John Huntra bízták, aki könyvében - Sir John Hunt: A Mount Everest meghódítása. Budapest, Bibliotheca K., 1957. (ford. Baktay Ervin) - részletesen beszámol a csapatmunkáról (alpinisták, operatőrök, orvosok), aminek kulcsfontosságú alapja 9 tábor kiépítése volt. 1953. május 29-én, a 8500 m-en lévő utolsó táborból az új-zélandi Edmund Hillary (polgári foglalkozása méhész), és az ekkor már szírdar és hegymászó serpa, Tenzing Norgay helyi idő szerint 11.30-kor elérték a csúcsot.


Edmund Hillary: Kockázat nélkül nincs győzelem. Budapest, Gondolat, 1982. című könyvében részletesen beszámol az Everest  elérésének körülményeiről. Sikerük a rendkívüli szervezettségen, az összmunkán és az előzetes tapasztalatokon túl Hillary és Tenzing (hetedik próbálkozása volt!) különleges képességeinek köszönhető.
Világszerte ünnepelték a kimagasló teljesítményt, a Times 1953. május 29-én 32 oldal mellékletben számolt be a történtekről, de az első kérdés persze az volt, kettőjük közül ki jutott fel először a csúcsra. 1953. június 22-én Hillary és Tenzing kiadtak egy nyilatkozatot- emlékezik vissza Tenzing James R. Ullman: A Himalája fia. Tenzing önéletrajza. Budapest, Gondolat, 1963. (ford. Sarkadi Imre) című önéletrajzi munkájában: „Május 29-én Tenzing Sherpa és én (Hillary) elhagytuk az Everesten levő alaptáborunkat, hogy megkíséreljük a csúcs megmászását.
A déli csúcs felé menet hol az egyikünk, hol a másikunk haladt elöl.
Megmásztuk a déli csúcsot, és onnan a gerincvonulaton haladtunk tovább. Majdnem együtt értük el a csúcsot…”
De még ez sem volt elég. Később Tenzing újabb nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte, hogy Hillary lépett először az világ legmagasabb hegyének tetejére.
Amíg a nyugati világ a teljesítményt ünnepelte és egy nevet akart (Hillary így kiáltott fel. amikor felért, „Hé George, elintéztük a nyavalyást!”), addig Keleten azt kérdezték a buddhista vallású Tenzingtől, akinek a Csomolungma az istenek lakóhelyét jelentette, „A mi Buddha urunk ott volt-e a csúcson?, Látta-e Sívát, a mi urunkat és istenünket?” Mindenesetre Tenzing az áldozati ajándékok és kislánya piros-kék ceruzavége mellé kitűzte az ENSZ, Nagy-Britannia, Nepál és India zászlaját, míg Hillary egy kis posztómacskát és egy feszületet hagyott fent mementóként.


A következő évtizedekben új kihívások kínálkoztak a hegymászóknak: új útvonalakon és merészebb stílusban próbálkoztak.
Talán mindenki tudja, hogy két klasszikus út vezet fel a hegyre, az egyik a tibeti, az északi oldalon, amit sokan”jak-út-nak” is neveznek, a másik pedig a nepáli, a déli oldalon.
1963-ban az amerikai Thomas Hornbein és Willi Unsoeld a Nyugati-gerinc felől mászta meg az Everestet, majd átkelve a csúcson, a Délkeleti gerincen ereszkedtek le. Könyvében Hornbein - Thomas F. Hornbein: Everest. A Nyugati-gerinc. Budapest, Corbis, 2002. - felkavaró beszámolót közöl az Everest első keresztben való átszelésének fizikai, fiziológiai, pszichológiai erőfeszítéseiről, különösen a 8530 m-en szabadban eltöltött éjszakáról (bivakolásról).

1978-ban Reinhold Messner és Peter Habeler először mászta meg oxigénpalack nélkül a hegyet. A levegő oxigéntartalma 8000 m felett már csak harmada a tengerszinten lévőnek, így az emberi szervezetnek rendkívüli nehézséget jelent az ott tartózkodás. Ezért szükséges a több hetes akklimatizáció a csúcstámadás előtt, hogy ez idő alatt a vér oxigénfelvevő képessége emelkedjen, különben lelassul a szervezet, nincs étvágy, szomjúságérzet, és agy-, illetve tüdőödéma alakulhat ki, ami már sok hegymászó életét követelte. Ezért nevezik a 7000 m fölötti magasságot Halálzónának. De Messner az Everest by fair means (az Everest megmászása tiszta eszközökkel) célt tűzte ki maga elé. Könyvében - Reinhold Messner: A cél: a Mount Everest. Budapest: Gondolat, 1984.- nemcsak az derül ki róla, hogy kiváló mászó (később feljutott a Föld mind a tizennégy 8000 m feletti csúcsára), hanem érzékeny tollú író is, olyan érzelmi áradással ír az expedícióról, hogy munkáját tucatnyi írása követte. Például a Kristályhorizont: egyedül az Everesten. Budapest, Corbis, 2003. annak a vállalkozásnak a krónikája, amikor 1980-ban elsőként, alpesi stílusban („csináld magad”), serpák és oxigénpótlás nélkül egyedül mászta meg az Everestet monszun ideje alatt.

A 90-es évekre meglehetően kaotikus állapotok alakultak ki a hegyen, elindultak a fizetős túrák. Az „Új Everest-mánia” jelenségről így vélekedett Edmund Hillary: „szertefoszlatják azt a tiszteletet, amely eddig megillette a hegyet”. A nepáli és a kínai kormány alig korlátozta az engedélyek kiadását. Így történt ez 1996-ban is.
Május 10-én az egyszerre indított négy expedícióból kilenc mászó halt meg és a hónap végéig további három vesztette életét. Köztük volt az új-zélandi Rob Hall és az amerikai Scott Fischer, akik gyakorlott hegyi vezetők voltak és már többször feljutottak. A Hall vezette csapat nyolc vendégtagjának egyike volt Jon Krakauer amerikai újságíró, amatőr hegymászó, akit az Outside magazin azért küldött Nepálba, hogy az olvasóknak beszámoljon az expedíció eseményeiről. A tudósításból könyv született: Jon Krakauer: Ég és jég: személyes beszámoló a Mount-Everest-i hegymászó-tragédiáról. Budapest, Park, 2000.  

A Magyarországon három kiadást megérő mű szerzője az expedíció eseményeinek rekonstruálásával (a túlélők emlékezetét eltorzította a kimerültség, az oxigénelvonás és az átélt megrázkódtatások) arra próbál rávilágítani, milyen okok vezettek a tragédiához. Az azonos időben indított csúcstámadás miatt tolongás alakult ki a hegyen, továbbá nem tartották be az időpontokkal kapcsolatos megállapodásokat (aki a megadott ideig nem ér fel, forduljon vissza), a szokásosnál nagyobb viharban és sötétségben szétestek a csapatok, s nemcsak a rutinnal nem rendelkező mászók, hanem a vezetők is a hegyen lelték halálukat.
Krakauert könyve megírásakor (17 könyv született a tragédiáról, kiemelkedik még Bukrejev orosz hegyi vezető és Kamler amerikai orvos munkája) nem a szenzációéhség hajtotta. Nem kívülállóként ír az expedíció eseményeiről, hanem plasztikus képet fest a körülötte lévő emberekről és saját testi és lelki történéseiről is.

A tragikus eseményekkel egyidőben egy amerikai forgatócsoport  mászásvezetőjeként a hegyen tartózkodott Tenzing Norgay fia, Jamling, aki Jamling Tenzing Norgay: Apám lelkét megérintve. Egy serpa zarándokútja a Mount Everest csúcsára. Budapest, Trivium, 2013. című könyvében örökítette meg élményeit. A Jon Karakauer és a Dalai Láma előszavával megjelent munkában nem a tragédia leírása áll a középpontban: Jamling első Everest-mászása az apa előtt állít emléket („Mindig is ott akartam apám mellett állni a csúcson”). S mindezzel a serpák életére és szerepére is ráirányítja a figyelmet (talán kevesen tudják, hogy a serpák egy népcsoport, a Kelet-Himalája magas felföldjein élnek Khumbu tartományban, fővárosa Namche Bazar (3470 m). A serpáknak egyrészt testfelépítésüknél fogva nagyobb a teherbírásuk és könnyebben másznak, másrészt mivel több ezer méteren élnek a tengerszint felett, gyorsabban akklimatizálódnak („nekem három tüdőm van”, mondta Tenzing Norgay) az extrém magasságokban. A könyv másik fontos üzenete, hogy Jamling célja nemcsak a csúcs elérése, a Csomolungma megmászása számára egy spirituális út (tíz év USA-ban való tartózkodása után visszatérése buddhista hitéhez), a tisztelet megadása a hegynek, s annak az átélése, mennyire jelentéktelen az ember egy hatalmas hegy árnyékában.

S ne feledkezzünk meg a magyar hegymászókról sem!
Az első magyar, aki feljutott a csúcsra, a felvidéki Demján Zoltán volt, 1984-ben egy csehszlovák expedíció tagjaként. Első magyar állampolgárként 2002. május 25-én Erőss Zsolt érte el a csúcsot oxigénpalackkal. 2007. május 23-án Jelinkó Attila volt a második magyar, aki a déli útvonalon, Nepál felől oxigénpalackkal mászott fel a Mount Everest tetejére. 2009. május 21-én Ugyan Anita első magyar nőként, egy nemzetközi expedíció tagjaként érte el a tetőt. Palack használata nélkül Várkonyi László (Konyi) állt a legmagasabban, 2002 tavaszán az Everest nepáli oldalán 8750 m-ig jutott. 2010. április 6-án egy jéglavina omlás következtében a hegyen lelte halálát. Legutoljára Klein Dávid járt a Csomolungmán, 2014. május 24-én  palack használata nélkül 8700 m-ig jutott.

A fent ismertetett könyvekből végigkövethettük számos Mount Everest-expedíció történetét, s arra a kérdésre, hogy miért indulnak el, George Mallory még dacosan azt mondta, „Azért, mert ott van.”
Reinhold Messner, korunk legnagyobb hegymászója így felelt: „Én nem azért jöttem ide, hogy mindenáron megmásszam az Everestet. Azt kívántam, teljes nagyságában, nehézségében és keménységében ismerjem meg a hegyet, és elhatároztam, hogy lemondok a csúcsról, ha légzőálarc nélkül nem tudom megmászni... Ahhoz, hogy az Everest nagyságát felfogjam, hogy érzékeljem, hogy érezhessem, technikai trükkök nélkül kell megmásznom. Csak akkor tudom meg, mit érez ott az ember, milyen új dimenziók tárulnak fel előtte, és hogy más viszony alakulhat-e ki közte és a Világegyetem között.”

2016. május 22., vasárnap

Shakespeare 400

Négyszáz éve, 1616. április 23-án halt meg William Shakespeare. Világszerte irodalmi programokkal, eseményekkel, bemutatókkal emlékeznek a drámaíróra.

A Shakespeare retold elnevezésű irodalmi projekt keretében neves kortárs szerzők írnak új regényt kedvenc Shakespeare-drámájukból. Jeanette Winterson a Téli rege  alapján írta meg The Gap of Time című könyvét, szintén olvasható már Howard Jacobson Shylock című műve, melyet A velencei kalmár nyomán íródott. Még az idén megjelenik Anne Tyler írása A makrancos hölgy alapján, jövőre Margaret Atwood A vihar-, és Jo Nesbo Macbeth-feldolgozását vehetik kezükbe az olvasók. Tracy Chevalier az Othello, Edward St. Aubyn a Lear király, Gillian Flynn a Hamlet alapján ad ki regényt a sorozat keretében. Az első két kötet magyar megjelenése ősszel várható a Kossuth Kiadó gondozásában.

2014-ben jelentette meg a Gondolat Kiadó Bényei Tamás fordításában Robert Nye A néhai Mr. Shakespeare (eredeti angol kiadás 1998.) című regényes életrajzát. A szerző Shakespeare egykori színészét, Pickleherringet, alias Robert Reynoldsot nevezi ki elbeszélőjének, aki idős korában, a nagy londoni tűzvész idején, 1666-ban emlékezik vissza WS mesterre. Shakespeare magánéletéről nagyon keveset tudunk, a fennmaradt adatok sokszor megbízhatatlanok. Ám az életrajz hiányosságait betölti az írói fantázia. Nye könyve laza időrendet követ, s az anekdotaszerű írásmód szabálytalan biográfiát eredményez: egy-egy kiragadott motívum, fejezet csomópontjaiból rajzolódik ki Shakespeare alakja, az egyetlen biztos pont a drámák szövegére való folyamatos hivatkozás, s mindeközben Pickleherring életének epizódjaiból és az alkotói folyamat kínjaiból is bőségesen részesülünk. Nye játszik az olvasóval, folyamatosan kikacsint a szövegből, s a fikció és a valóság elemeinek keveredése nyomán szórakoztató, pajzán jelenetekkel megtűzdelt olvasmány születik. "Ne várják, hogy a világgal kapcsolatban új dolgokat tudnak meg belőle. Semmilyen mondanivalója nincs az élet értelméről és céljáról. William Shakespeare története. Szemenszedett hazugság elejéről a végéig – és a szívem vérével írtam."

Shakespeare 400

The Complete Works of William Shakespeare

Shakespeare drámái a Magyar Elektronikus Könyvtárban


2016. május 13., péntek

80 éve született Lázár Ervin

„Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is, kopp... kopp.”
(Lázár Ervin A négyszögletű kerek erdő. Bemutatkozunk (részlet)


Lázár Ervin 1936. május 5-én született Budapesten. Apja uradalmi intéző volt Alsó-Rácegrespusztán, általános iskolába a környező falvakba járt, majd a szekszárdi Garay János Gimnáziumban tanult. Az ELTE Bölcsészkarán szerzett újságíró, majd magyar szakos tanári diplomát. Első novelláját 1958-ban közölte a Jelenkor. 
A kisfiú meg az oroszlánok című meseregénye 1964-ben látott napvilágot. A kötetet Réber László illusztrálta, aki ettől kezdve Lázár Ervin írásainak állandó illusztrátora lett. 1973-ban jelent meg máig legnépszerűbb könyve, A hétfejű tündér. 1966-ban adták ki első elbeszéléskötetét, a Csonkacsütörtököt, majd 1969-ben az Egy lapát szén Nellikének, 1973-ban pedig a Buddha szomorú című prózakötete látott napvilágot. 1971-ben jelent meg egyetlen regénye, a groteszk hangvételű, A fehér tigris. 1979-ben a Berzsián és Dideki című meseregényéért Lázár Ervint a nemzetközi zsűri Andersen-diplomával tüntette ki, a Szegény Dzsoni és Árnika (1981) című könyvéből Sólyom András készített filmet. A Négyszögletű Kerek Erdő (1985) és a Bab Berci kalandjai (1989) című köteteit az Év Könyvének választották. A nyolcvanas években több hangjátékot is írt, melyek 1990-ben Franka Cirkusz címen jelentek meg.


                                                     

1994-ben Hét szeretőm, 1997-ben Kisangyal címen adtak ki válogatást korábbi novelláiból. 1996-ban a Csillagmajor című elbeszéléskötetében szülőföldjének, az azóta eltűnt Alsó-Rácegrespusztának állít emléket. 1998-ban jelent meg a Hapci király című mesekötete, majd 2001-ben Az aranyifjítószóló madár. Ámi Lajos meséi.
Lázár Ervin 2006. december 22-én hunyt el Budapesten. 2007-ben jelent meg Naplója az Osiris Kiadónál. 2012-ben avatták fel a Lázár Ervin Emlékházat Sárszentlőrincen.

„Olyan világban élünk, amelyben már nemigen hisz senki senkinek. De van egy író, Lázár Ervin, akinek hiszünk. Mert ő a hihetetlenről ír. Arról, hogy van örömteli meglepetés és szép szomorúság. Van a világban még titok és jóság. A mindennapoknak is vannak csodái. Nem ijed meg, nem sopánkodik, hanem nagyokat nevet, amikor a világ tótágast áll. (…) Ő nem azt kérdezi, hogy miért van valami, hanem azt, ami nincs. Arról ír, hogy nem könnyű, de mégiscsak jó, fájdalmas és nagyszerű dolog embernek lenni.” 
(Miért szeretem Lázár Ervint? Hankiss Elemér)

irodalom

Komáromi Gabriella: Lázár Ervin élete és munkássága. Budapest: Osiris Kiadó, 2011.

Lázár Ervin. (Hang - Kép - Írás 6.) Budapest: Napkút-PIM.,2015.

Pompor Zoltán: A hétfejű szeretet. Lázár Ervin elbeszélő művészetéről. Budapest: Kiss József Könyvkiadó, 2008.

Lázár Ervin a neten

In memoriam Lázár Ervin. Az OSZK virtuális kiállítása.

Lázár Ervin életrajz, szakirodalom, digitalizált művek a Digitális Irodalmi Akadémián.

Lázár Ervin művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban.